Imádok utazni! Nemcsak azért, mert olyat láthatok, amit addig csak képeken, újságban, könyvben.
Nemcsak az élmény miatt, amit kínál az új megismerésének ígérete.
És nemcsak azért, mert általa olyan belső gazdagságra teszek szert, ami sehogy máshogyan nem szerezhető meg.
Hanem a pillanatért is!!
Az elmúlt időszak nem kedvezett egyikünknek sem, hogy elutazhassunk. De rájöttem, hogyha keresem a hétköznapok textúrájába belesimuló, de nagyon is „finom” pillanatokat, akkor valójában az is egy utazás. Elmerülni benne, ott lenni, kizárni minden mást.
És bármilyen hihetetlen és egyben nagyszerű, de ez a pillanat megfogható még gyorsan tovatűnő, egyszeri és megismételhetetlen jellege ellenére is. Egy fotóval…
A pillanat, mint téma sokszor ott van az orrunk előtt. A mindennapjainkban. Olyankor is, amikor rutinszerűen ránézünk és már pördülünk is tovább, vagy vetünk oda egy pillantást, de már lessük a következő közelgő másikat. A téma ott van mindenütt, és ezt olyan klassz észrevenni, nem elmenni mellette, és aztán megörökíteni.
Ott van a gyermekünk mákszemében, az elmélyülten koncentráló figyelmében, egy kiskamasz finom arcélében, egy csendéletben, a lemenő nap hangulatában, a természet tökéletes formáiban, az újra felfedezett kosárlabdázás varázsában, egy készülő alkotásban, egy beszédes tekintetben….
Ezeket most próbálom lencsevégre kapni. És ez nagyon jó! Azért kicsit bajban vagyok, mert a család 50%-a nem nagyon szeret fotózkodni, így hát ezt tiszteletben kell tartanom. De azért vannak lopott pillanataim…
A csodás élmény ellenére vagy inkább mellette, amit ez az új felismerés és tevékenység ad, azért várom már, hogy majd igazából is lehessen újra utazni. Valójában most teljesen mindegy hová! Még annyi hely van a bakancslistámon, ezzel együtt szerencsésnek mondhatom magam, hogy már sok mindent láthattam.
Ott van az autentikus finn halfüstölés, vagy a Malmötől „kapott” életem első lazacos élménye. De olyan is volt, hogy diós sajtot és tulipánhagymát vásároltam az amszterdami piacon, vagy hajóztam a várost behálózó csatornákon.
Természetesen Párizs is megvolt, de oda még vissza kell egyszer mennem, mese nincs!
Aztán olyan is volt, hogy kicsit féltem a moszkvai metróban a tömegtől és a tülekedéstől, ahol minden hatalmas volt, az utcák, a házak, és számoltam a napokat, mikor megyünk már haza. De azért ez is élmény volt!
De olyan is, hogy mielőtt „második” családomnak Yorkshire pudinggal tértem volna haza Angliából, egészen addig azt hittem, hogy az valamiféle „valós pudig”, majd kiderült, hogy ténylegesen egy felfújtszerű tésztaköret. A hazatérés előtte még volt alkalmam koptatni York utcaköveit, és beleszeretni a tipikus angol vidéki téglaházak varázslatos vörös hangulatába.
És nem felejtem el, amint egy „Mini Angliá”-ba csöppentünk Gibraltáron Andalúziából jövet, mint azt sem, hogy hányszor de hányszor kellett beleszippantanom a kezemben tartott mentába, hogy el ne ájuljak a marokkói bazársoron végigsétálva, elnyomva annak – finoman szólva – nem európai orrhoz szokott illatait.
Most ahogy ezeket sorra felidézem, azon kapom magamat, hogy újra járom ezeket a helyeket, és újra megélem azokat a pillanatokat. Ha csak egy szempillantás erejéig is, de ott vagyok. És ez is olyan jó!
Addig is, amíg nem lesz következő, jöjjön a mindennapi utazás és annak momentumai. Mert fotózni jó! Katt-katt!
#fotóznijó
