Ma május elseje volt. Amint kimondtam, máris elindult a jól ismert strófa bennem, és ennek hangot is adtam, gyermekeim nem kis örömére.
„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse…..”
Persze nem értették miről beszélek, a dalt meg főképp nem tudták hová tenni. Aztán elmondtam nekik, hogy ez a nap régen mit is jelentett, és hogy volt felvonulás meg majális, stb.
Felvonulás? – néztek tovább értetlenül.
És akkor előjöttek az emlékek. Amint kisiskolásként gyalogolunk végig a komáromi főutcán, és csak megyünk-megyünk, és azt várjuk, mikor leszünk már ott. Ott a tribün előtt, ahol majd elő kell adni a labdás sportszámot, amit abban az évben kitaláltak, és „mi nyertük meg” Mi a 4. vagy 5. c-esek…., ez már elhalványodott, nem emlékeztem rá pontosan. Arra viszont tisztán, hogy mint sporttagozatosok nem is volt kérdés, hogy valami sportprodukciót kell majd a „nagyérdeműnek” bemutatni. Csak a labda el nem guruljon! Ki ne essen a kezemből a gyakorlat közben! Miközben ezeket gondoltam, szorítottam a szép piros, pettyes labdát magamhoz. A sort szépen tartani kellett, így mentünk előre, mindig egy kicsit-kicsit…
Amikor odaértünk, a zene felcsendült, a koreográfia utat tört magának, a fiatal ifjúság pedig bemutatta, amire már hetek óta készült, köztük én is. Minden rendben volt, mondanom sem kell. Majd elvonulás, még egy kis dicséret a felkészítő tesi tanároktól, majd futás a szülőkhöz. Utána irány a Liget, virsli, körhinta, „de lufi is legyen ám!”
Mai napig nem tudom miért, de erre emlékszem, ha a május elsejei felvonulásokat kell felidézni. Jók voltak, szerettük. Gyerekként még persze nem értettük mi miért történik, de akkor nem is ez volt a lényeg.
Az összetartozás, a közösség érzése volt jó. Ez valahogy mára elveszett…, vagy csak kevés helyen van jelen. Szerintem nem baj, hogy a mi generációnk ezt átélhette, mi még részesei lehettünk.
Persze ebben is, mint mindenben volt jó és kevésbé jó. De ez már csak így van. Én nem cserélnék senkivel, én örülök, hogy akkor születhettem és voltam gyerek.
